A jelenlegi legfrissebb kutatások szerint az ember elsőként a kutyát háziasította, őt követte a juh, kecske, szarvasmarha és sertés, végül ötödikként következett a ló. Az első négy háziasított állatnak tulajdonképpen egyenes leszármazási útja van. Ez azt jelenti, hogy az adott állatokat viszonylag kevés helyen háziasították sikerrel, majd innen terjedtek szét. Tetemes csontmennyiséget vizsgálat alá vetve a tudósok azt tapasztalták, hogy a ló leszármazási táblája nem "egyenes". A génállományukat olyan változatosság (diverzitás) jellemzi, ami azt mutatja, hogy a ló háziasításával több helyen próbálkoztak, ráadásul sikerrel. Bár az ember mindegyik alnem háziasítását megkísérelte, a félszamarak és a zebrák esetében csak szelídíteni sikerült őket, míg a lovak és szamarak háziállattá váltak. Ennek oka valószínűleg az alnemek magatartásának különbözőségében rejlik: a zebrák és a félszamarak viselkedését a félelem, a bizalmatlanság, a pánikra való hajlam határozza meg. A háziasítás követéses vadászatból alakult ki. Legkorábbi adatunk az i.e. 4. évezredből származik, pontos idejét nehéz meghatározni, hiszen az emberi települések körül talált sok lócsont még nem bizonyítja a ló háziasítását. Az első terület, ahol egyértelmű bizonyítékra (agancsból készült zablapálca) bukkantak, Dél-Ukrajna volt. A jégkorszak végét csak egy középnagy testű vadlófaj (Equus ferus Boddaert) élte túl, tehát az összes lófajtának csakis ez lehet az őse, a különböző típusok és fajták a tudatos tenyészkiválasztás hatására jöttek létre. A domesztikáció kezdetén a lovak a maihoz képest kisebb termetűek voltak. Érdekes, hogy már a bronzkorban nagy különbségek alakultak ki a keleti és nyugati fajták között.